Illa berek, nádak, erek… Újbudán

Békabrekegés, szúnyogok zizegése, nehéz, párás levegő. Sötét, nyirkos és sűrű mocsarak, amelyek évezredes titkokat rejtenek. Ez most nem egy vágókép „A gyűrűk urából”, csupán rövid és egyoldalú jellemzése az egykor Magyarországon is gyakori lápvidékek hangulatának. A legtöbb Olvasónak talán Hany Istók neve jut eszébe, aki – bár valószínűleg nem létezett – Jókai Mórt is megihlette. A korabeli emberek látni vélték a Fertő-tóban élő halembert, aki halakon és lápi növényeken élt, uszonyai nőttek, szeme olyan üvegesen és kereken lesett a világba, mint a halaké.


Hany Istók ide vagy oda, a lápok úgy négy-, ötezer évvel ezelőtt alakulhattak ki a Földön, köszönhetően a melegebbre váltó éghajlatnak és a sok csapadéknak. A Kárpát-medence sík területeit szaladó folyók, patakok, vadvizek szelték át, a terület nagy részét erdőkkel tarkított, berkes ingovány borította. Azóta nem sokat változott a flóra és a fauna, viszont akkor hova tűnhettek a lápok?
Hova tűntek volna? Az ember szabályozni akart és akar, uralni akarja környezetét, így az összevissza folyó vizeket is lecsapolta, szabályozta, amellyel előre is lépett, de némileg vissza is; sok emléket pusztított így el.

A lápvidéki ősemberi települések ugyanis pusztulásuk után a tőzeges ingoványba süllyedtek, azokat a láp megőrizte. Ez segítette a kutatókat évezredek múltán abban, hogy a leletekből megismerhessék az egykori láplakók életét. Az iszapos víz elzárta a benne gyűlő tárgyakat, anyagokat a levegőtől, így azok nem korhadtak el, hanem szinte teljes épségben konzerválódtak.
Sok esetben a lápok mentették meg az emberek életét: nálunk például a tatárjárás idején tettek jó szolgálatot a lakosságnak. Nem véletlen, hogy a Dunántúlon sokkal több volt az áldozat, mint az Alföldön, ugyanis a Dunántúl menedéket adó lápterülete korántsem közelítette meg az Alföld hatalmas ingoványait. A szegény embert emellett az éhezéstől is védte a gazdag élővilágú láp.

Ám a XIX. században megkezdődtek a folyók, patakok lecsapoló, szabályozó munkálatai: ezek a magyar tájat oly sokáig jellemző ősi mocsárvilágot gyorsan le is takarították a térképről. Az egykori hatalmas lápoknak ma már csak a nevük él, mint például az Ecsedi-, a Nagybereki-lápé, mások apró rezervátumként maradtak meg, ilyen a Kisbalaton, Baláta, Nyírbátor. Lassan eltűnik a Hanság is.

A lápok állaga változó, ismerünk ingólápot és keménylápot is, amely már elbírja az embert, sőt állatokat is. Utóbbiban sok-sok növénynemzedék maradványa gyűlt össze, egyre keményebbé, sűrűbbé alakítva a lápot.
„Az ingók nemcsak hasznot hoztak jó és gazdag szénatermésükkel, sok gyönyörűséget okoztak szépségükkel is. Úszó virágoskertnek vélhette az arra járó, melyen minden évszakban más és más szín uralkodott. Kora tavasszal mintha bearanyozták volna, messziről sárgállt a sok gólyahírtől s a boglárkák millióitól. Később a kakukkszegfű s a vadmurok rózsaszín és fehér tarkázata kápráztatta el a szemet. Majd a gazdagon bontakozó pázsitfüvek bugái, a sárga nőszirom s a lila harangocskáival csilingelő nadálytő adta meg sajátos varázsát.” (Dr. Komlódi Magda: Amiről a lápok mesélnek).
Az egykori igen terjedelmes vízi, ártéri, mocsári és lápi növénytársulásoknak ma már csak csenevész maradványai vannak.
Igaz ugyan, hogy a lápok még a nagy lecsapolások előtti időszakban is hazánk területének mindössze körülbelül egy százalékát tették ki, azonban mára ebből szinte semmi nem maradt, mert a lecsapolások, feltöltések során a lápvidékek több mint 97%-a odaveszett. Az európai kontinensen az egykori kb. 495 ezer négyzetkilométernyi lápvidék néhány évtized alatt 187 ezer négyzetkilométerre zsugorodott.

Lágymányoson az Összekötő vasúti híd budai hídfőjének környéke a Budafoki útig nagyjából még ma is összefüggő vizenyős terület. A Lágymányosi-tó környéke egész évben vízzel borított sekély Duna-meder volt, Sasad és Kamaraerdő között pedig két nagy mocsárterület húzódott. Az alacsony felszíneken réti talajok keletkeztek, a magasabbakon valószínűleg egységes barna erdőtalaj fedte a területet. Állandó lápok is akadtak Buda területén, ezt a helyszínen történt fúrások során talált tőzeg bizonyítja.
A Kelenföld-Lágymányosi lapály legalább 50-60 cm-rel magasabban terült el, mint ahol ma van éppen, a kiscelli agyagból felépített felszíne a Kis-Gellértheggyel volt egy szintben.

A jelenkor első felében, az óholocénban, azaz cirka 2 millió éve, a Duna a Budai-hegység keleti lábánál kialakult és feltöltött völgybe néhány méter mélyen bevágódott és a völgyet kiszélesítette. A folyó nemcsak a jégkorszakvégi teraszszintet rombolta, hanem megtámadta a hegység keleti peremét is. Az erőteljes alámosás következtében többek között a Mátyás-hegy és a Tábor-hegy keleti lejtője is jelentősen átalakult. A kőzetek egyensúlyi helyzete megbomlott, kioldódtak az óbudai suvadások, amelyek egykor nem csupán fenyegették a téglagyárak és a lakóházak biztonságát, hanem szét is zúztak néhányat. (Például a Feneketlen-tó helyén egykor szintén téglagyár állott…) A Duna alámosása hatalmas kanyarulatokkal nyeste le és alakította ki a folyó Kelenföld-lágymányosi, Nagytétény-érdi, a Csepel-sziget felszínét, a Tétényi-fennsík és az Érdi pannon rög peremeit.

A Bikásdomb vagy Bikadomb egykor szintén ingoványos talaj volt tehát, azonban az egyre szaporodó lakosságnak kellett a lakóterület, így ezt a lápot is feltöltötték „némi” sittel, körülötte most lakótelep található. A be- és metróépítésénél érdemes figyelembe venni a talaj múltját, mert állagából fakadóan veszélyesebb, könnyebben beszakadhat, ahogyan ez meg is történt a Tétényi úti készülő metróállomáson a 2007 őszén. Egy kis eső, némi talajvíz már elég nagy károkat okozhat.
Kőérberek neve is minden fővárosi Olvasó számára ismerősen csenghet, Budaörs felé haladva láthatjuk az új lakóparkot. Ahogyan a neve is mutatja, itt is egykor erek és berkek szabdalták fel a laza szerkezetű talajt, azonban itt is másra volt égető szükség. Házakra. Illa berek, nádak, erek, el is kezdődött az építkezés…

Egy bekezdésnyi kitérő: a Budai-hegység déli részén megtalálható az ásványvizek sajátságos típusa is, az ún. keserűvíz. Ez a gyógyvíz az alaphegységet szegélyező oligocén (kiscelli) agyag felső rétegeiben beágyazott pirit bomlásából keletkezett és keletkezik. Főleg a nátrium- és magnézium-szulfátnak köszönhető gazdag szulfáttartalma, literenként 40-50g. Hőmérséklete körülbelül 10Celsius fokos. Valamennyi keserűvíz-termelő kút mesterséges, az elsőt 1853-ban fúrták. Ivóvizet kerestek eleink, és erre a – ivásra ugyan alkalmatlan – nagyszerű, gyógyhatású dologra bukkantak. A Tétényi úton Erzsébet sósfürdő néven volt ismert, valamint Őrmezőn és a Dobogó-hegy és a Péter-hegy közötti lapályon.

A lápokról mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy az ökológiai szempontból kiemelkedően fontos ún. vizes élőhelyeknek a biológiai sokféleség megőrzése szempontjából a legfontosabb csoportjába tartoznak. Szerencsénkre – ha nem is elhamarkodottan, de – felismerték eme tények jelentőségét a hazai törvényalkotók is 1996-ban, ekkor valamennyi magyarországi lápot védetté nyilvánítottak. (1996. évi LIII. Tv. 23.§) Ez az „ex lege” védelem azt a célt szolgálja, hogy az esetleg még fel nem tárt és külön eljárásban védetté nem nyilvánított lápos területek is országos jelentőségű védelem alá kerüljenek.