Feneketlen-tó – Az elfelejtett szépség

„Budapest, Budapest, te csodás…” Valóban csodás ez a város, természeti adottságainak köszönhetően a világ egyik legszebb fekvésű fővárosának tartják. A két városrészt a tekintélyt követelő Duna választotta el örökre. A budai oldalon a hegyek között több száz forrás fakad, alattuk titokzatos barlangrendszerek húzódnak. A város szívében azonban van egy elfeledett szépség, a Feneketlen-tó, ahová feltétlenül el kell vinnünk messziről jött ismerőseinket, s egy kiadós séta mellett elmesélni nekik, milyen legenda öleli körül.


A hűvös decemberi délutánokon a szökőkút helyett már a tó közepére állított karácsonyfa adja a terület legfőbb ékességét. Ilyenkor a parkban csak elvétve találunk didergő turistákat, sült gesztenyét majszoló iskolásokat. A tóparti padokon idősebb párok még üldögélnek, állig begombolt kabátban, a tavon pedig vadkacsák helyett néhol már úszó jégtáblákat is felfedezhetünk.

A terület, amelyet ma Kelenföld és Lágymányos néven ismerünk, a XVIII. századig lakatlan pusztaság volt, cuppogós mocsarakkal. A természet egyetlen ajándéka, a lágymányosi keserűvíz és a temérdek agyag volt, amely ott rejtezett a Duna által lesimított lapályon. A gyógyvizet hamarosan palackozni kezdték, majd a forráscsoport fölé gyógyfürdő is épült.

Azon a helyen, ahol a Kosztolányi Dezső tér van, az 1800-as évek közepén egy téglagyár működött, melynek udvarán egy mesterséges vágott gödörből munkások fejtették az agyagot.
1870 körül történt, hogy a munkások egy ún. geodéziai zacskóba vágtak bele az agyagkitermelés következtében, a víz ekkor olyan hirtelenséggel árasztotta el a gödröt, hogy az emberek szerszámaikat hátrahagyva menekültek. A vágatból 24 órán keresztül mindent elsöprő erővel ömlött a víz, míg végül tóvá szelídült, egy nagy feneketlen tóvá. De hogy miért és mikor kapta ezt a nevet, azt ma már alig őrzi a köztudat...

A 19. században egy különös legendáról suttogtak az emberek: a történet szerint egykor létezett egy hatalmas téglagyár, amely a népnyelv állítása alapján a legnagyobb volt a világon. Rengeteg ember dolgozott benne és a kéménye éjjel-nappal füstölgött. Az emberek veszekedtek, bántották egymást, a föld egy idő után képtelen volt már mindezt elviselni, és egy hajnalon a víz ereje elnyelte az egész épületet. Most az egykori munkások a felszín alatt dolgoznak, és soha többé föl nem jöhetnek.
A valóságban a gyár megszűnése korántsem burkolózik ilyen misztikus ködbe. Egészen prózaian úgy esett, hogy a Közmunka Tanács 1889-ben elrendelte annak lebontását. A környék azonban még sokáig nem szépült meg. A tó a századfordulón is elhagyottan nyújtózott a nagy semmi közepén. Mintha átok is ült volna rajta: az 1919-es forradalom bukása után nem egyszer holttestet vetett fel a víz, később, a két világháború között többen itt a tónál követtek el öngyilkosságot.

A tó környékének beépítése azután kezdődött meg, hogy a ciszterciek 1912-ben Budán is megtelepedtek. A szerzetesek számára Dr. Walder Gyula építész egy templomból, rendházból és iskolából álló épületegyüttest tervezett a tó partjára.
Erre az időszakra nyúlik vissza az a történet is, amelynek a hagyomány szerint a hely a nevét köszönheti: az építkezést megelőzően a munkások megkezdték a tó mögötti hegyoldal elbontását, s onnan az összegyűjtött földet a vízbe szórták. De furcsa módon a föld nem süllyedt le a tó fenekére, hanem a vízben lebegett, így kapott lábra az a különös monda, hogy a tónak talán nincs is feneke.

A ciszterciek számára tervezett épületek közül először az iskola készült el 1929-ben, a rendház felépítésére a háború, majd az államosítás miatt nem kerülhetett sor, a templomot pedig csak a 30-as évek végén szentelték fel.
Ebben az időben a mai park helyén teniszpályák voltak, melyek locsolásához és a szennyvíz elvezetéséhez a tó vizét használták.
A II. világháború után a tó környékén lévő mélyedésekbe hordták a romeltakarítások után fennmaradt törmeléket, miközben a tavat sem kímélték.

1957-ben végre tervbe vették a parkosítást, ezt követően több ezer kerületbeli lakos érkezett, hogy idilli zöld ligetet varázsoljon a víz köré. A Feneketlen-tó környékének rendezésére és az Ifjúsági Park berendezésére sorakozott fel akkor több ezer XI. kerületbeli. A nagyüzemek, a vállalatok, az iskolák, a lakosság minden rétege megmozdult, s „lapátosok” és „talicskások” rendjébe tömörülve vonult fel a társadalmi munkások sokasága, hogy rendet tegyen a tó partján.
Ma már nem nehéz megállapítani, hogy az 53 m² területű Ifjúsági Park kialakítása, éttermével, szabadtéri színpadával, pihenésre szolgáló zugaival, zöldellő pompájával, megérte a fáradságot, hiszen nemcsak a kerület, hanem az egész főváros ékessége lett. A tó környékén a neobarokk gimnáziumokon és a templomon kívül kiemelkedően szép szobrok emlékeztetnek a kerület utcáinak, tereinek névadóira.

A tó mögött, a déli hegyoldal a diákok birodalma. Entz Ferenc 1853-ban alapította meg a Haszonkertészeket Képező Gyakorlati Tanintézetet. Az első szerény épületet igen értékes, több száz fafajtát bemutató arborétum vette körül. A Kertészeti Egyetemmé fejlődött intézmény hatalmas modern épületei között sajnos ma már egyre kevesebben veszik észre és látogatják ezt a kertet.

A rendezést követően a tavat végre méltó környezet vette körül, az emberek megpihenhettek és gyönyörködhettek szépségében, de ez a szépség már nem volt a régi. A tó nem tudta kiheverni a megpróbáltatásokat, alul rothadni kezdett az iszap, s lassan elhagyta az élet.
Gyógyulását a Feneketlen-tavi Horgász Egyesület tiszteletre méltó kitartásának és munkájának köszönheti. A 80-as évek közepén egy levegőztető berendezést helyeztek el a tóban, hogy élővilágát megmentsék. Ekkor került oda az új szökőkút is. Ma a Sas-hegy déli oldalán lévő vízgyűjtő területről, felszíni csapadékvízből táplálkozik. A felgyülemlett iszap miatt azonban rétegződés alakult ki.

Kulcsár János, az egyesület elnöke szinte apai aggódással küzd a tó megmentéséért. Éves szinten 50-70 m³ szemetet hordanak el, minden tavasszal megszépítik a tó környékét, és rendezvényekkel, horgászversenyekkel próbálják visszaállítani régi hangulatát, vonzerejét.

Az egyesület munkája nem maradt eredmény nélkül: ma már újra ficánkol a vízben néhány ponty, amur, süllő és harcsa. A nád sűrűjében vízi tyúk és tőkés réce pihen. Az oszlopos nyárfák, zöld- és korai juharok mellett olajfűz, bálványfa és júdásfa lombjai alatt ejtőznek a fiatalok, pihennek a nosztalgiázó nyugdíjasok, vagy várnak rendületlenül kapásra a visszajáró horgászok.
Van tehát Budapesten egy különleges látnivaló, egy megmentett természeti kincs, amit nem feltétlenül említenek meg elsődleges célpontként az útikönyvek, holott méltó lenne a felfedezésre s a fővárosiak figyelmére.


J.M.