A média alattomos, manipulatív hatásai késleltetésre és kivárásra képtelen óriáscsecsemővé degradálják az embert. Vásárolunk, tárgyfüggővé válunk, eszünk, kövéredünk, fogyasztunk és fogyasztjuk magunkat, felhasználók, elhasználók és eldobók leszünk abban az elgépiesedő világban, amelyben legfőképp az éltető emberi kapcsolatokra nem marad időnk, erőnk.
A közös élmények hiánya ırként tátong a lelkünkben, az érzelmi ırt silány pótlékok, evés, ivás, szerencsejáték, drogok, alkohol stb. próbálják kitölteni, eredménytelenül.
Az egészségpszichológiai kutatások megrendítő eredményei azt üzenik: a társ, a másik ember olyan fontos szükséglete az embernek, mint a levegővétel. Egymás nélkül se élni, se halni nem tudunk, az elembertelenített helyzetekből menekülünk, a társhiányba belebetegszünk. Az érzelmi kapcsolatok jelentik a legfőbb éltető, összekötő és életszervező erőt. Az ember mély szükséglete az „odatartozás” valakihez, valamihez (otthon, szülők, társ, anyaföld, anyanyelv). Érzelmeink legfőbb pozitív tartalmú, éltető formája a szeretet. Ez irányulhat önmagunkra is, de így nárcisztikus önimádattá válhat, ez pedig önző életvezetéssel jár. Az „én” kerül középpontba a „mi” helyett. Ez is hamis út. József Attila sokat idézett soraiban rejlik az igazság: „„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A társszeretet túllép az én határain. Az együttes öröm megsokszorozza a pozitív hatásokat. De ha nincs, aki figyelmesen és együttérzően meghallgasson, akkor ezek a pozitív hatások sem születhetnek meg.
Az egészséglélektan új felfedezései azt üzenik, hogy az érzelmi elsivárosodás, a kapcsolatok leépülése, az individualizálódás és az egoisztikus, haszonelvı törekvések felől mielőbb vissza kell találnunk a közösségi létezés éltető erői felé. A pozitív érzelmek ugyanis erőt adnak, míg a negatívak megbetegítenek. Az ellenségesség pl. a szív koszorúereit pusztítja, a rossz stresszek az immunrendszert bénítják, a külső-belső szervezeti ellenségekkel szemben védtelenné válunk. A negatív érzelmeket tehát meg kell tanulnunk okosan kezelni, csökkenteni az ártó hatásukat, illetve lelki mıveletekkel le kell tudnunk szerelni őket.

Úgy tűnik, az alapoknál kell újrakezdenünk. Szeretni, örülni, ragaszkodni, kötődni édesanyánktól tanulunk meg. A valahova tartozás érzésére a család nevel rá. A serdülő- és ifjúkor egyenrangú társas kapcsolataira, egymás tiszteletére a barátságok tanítanak meg, a testi-lelki gyöngédségre a szerelmi kapcsolatban találunk rá. Így épülhet fel „gyönyörı képességünk, a rend” – ahogy József Attila írta. Aki emberi kapcsolatot éltet, épít, gondoz, és ezért felelősséget is vállal, az már hatékonyan felvette a küzdelmet az érzelmi elsivárosodás ellen. Az érzelemvilág méltó helyre visszahelyezéséhez életbátorságra, a civil kurázsi újraélesztésére, kölcsönös tiszteletre és az éltető közösségek újraépítésére van szükség. Lássunk hozzá, még mindig nem késő!